Kézművesünnep az Ob vidékén

„Amikor fehér lovat áldoznak, áldozati szőnyegre is szükség van, nagy művészettel kivarrott szőnyegre. Ilyet pedig nem tud akárki készíteni, csak Vaszka-ojkának adatott meg ez a varázstudomány. Elviszik a házba egy héttel az áldozat előtt. Ez alatt az idő alatt egy színes, drága posztóra szövevényes mintákat hímez, rárajzolja a háznép életét és gondolatait, az emberek kéréseit. (…) Amikor aztán a szőnyeget ráterítik a fehér ló hátára, amelyet hétszer vezetnek körbe a szent fa körül – az emberek nem tudják levenni a szemüket a beszélő mintákról. Ha az embereket így elbűvölik, akkor a szellemeket még jobban. A varázsló érti a varázslót, és teljesíti legelső kérését. És amikor a fehér ló kiontja forró vérét, s a beszélő sámán éneklő imádságba kezd, a bűvös szőnyegé az érdem, hogy meghallja a szellem, akinek az áldozatot szánták.”

Juvan Sesztalov, a neves manysi költő – aki apjától örökölte a sámán-tudományt – ír így a jelek szerepéről, üzenetéről, arról az időről, amikor egy-egy áldozati takaróra még nem elsősorban szépségükért kerültek rá a jelek.

A Finnugor Népek Kézműveseinek 4. Fesztiválján, június első napjaiban vettünk részt a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben, Magyarországról Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója, Nagy Imre debreceni kosárkötő és Vetró Mihály hajdúszoboszlói nemezkészítő. Utunk során munkánkat segítette Horváth Iván, a Moszkvai Magyar Kulturális Intézet igazgatóhelyettese. Szurgut magyarországi testvérvárosából, Zalaegerszegről Nagy Béla fafaragó, Edvi Csaba Gyula csontfaragó és Raposa Irén.

A Finnugor Népek Kézműveseinek 4. Fesztiválja nyolc napig tartott, a Rimszkij Korszakov nevű hajón utaztak a résztvevők az Obon és az Agán folyón, több mint nyolcszáz kilométert téve meg. Út közben a hajón és a néhány megállóhelyen megismerkedtünk az őslakosok hagyományos kultúrájával, kézművességével. Belekóstoltunk a nyírkéreg és a rénszarvasbőr feldolgozásába, megtanultuk, hogyan kell a cirbolyafenyő gyökerét „kibányászni”, hasogatni, puhítani, majd kosarat készíteni belőle. Közben mi is megmutattuk saját mesterségünket, a kosárkötést, a faragást, a játék- és a nemezkészítést.

A rendezvény a terület fővárosában, Hantimanszijszkban tudományos tanácskozással kezdődött. Ennek címe: Népművészet – gyermekeknek.

A találkozó házigazdái a hantik és a manysik (mi még osztjákoknak és voguloknak tanultuk ezt a két népet, de ők sértőnek érzik e neveket) közeli nyelvrokonaink, az újabb kutatások szerint a fehérhunok leszármazottai, akik öt-hatszáz éve szorultak mai, északi lakóhelyükre, az Urál-hegység és az Ob folyó közötti területre. Előtte (a honfoglaló magyarokhoz hasonlóan) ők is lovas-nomádokként éltek. Vidéken – ami Magyarország területének ötszörösét jelenti – szinte ősközösségi formában élnek ma is, halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytatnak. Legjellemzőbb a lazachalászat, a gomba- és bogyógyűjtés, de a vadászat és a rénszarvastenyésztés is hozzátartozik a mindennapokhoz. Mindent elkészítenek maguknak, amire szükségük van: a fegyvereket, a csapdákat, az edényeket, a téli mínusz ötven fokhoz alkalmazkodó ruházatot, a hajlékot. Nincsenek rászorulva a külső „segítségre”, boldogan élnek, de sajnos nem addig, míg meg nem halnak, csak amíg a területükre be nem teszi a lábát a „civilizáció”. Ez pedig már meg is történt, hiszen területük alatt húzódik a Föld egyik legnagyobb olajmezője, ezért az olajcégek egymással versengve szereznek érdekeltségeket itt. A városokban élő őslakosok már csak arcvonásaikról ismerhetők fel, nyelvüket, hagyományaikat, kultúrájukat elvesztették.

A főváros maga az utóbbi években teljesen átalakult. A régebbi orosz gerendaházak szinte teljesen eltűntek, a szocializmus éveit idéző betonházak is csak elvétve láthatók. Az elmúlt egy-két évben üzletközpontok és irodaházak tucatjai nőttek ki a földből, melyek mind az olajtársaságok itt élő alkalmazottainak igyekeznek kedvében járni.

Számunkra a városnézés legizgalmasabb pontja az „Ember és Természet Múzeuma”, aminek néprajzi részlegén az őslakos hanti és manysi nép hagyományos életmódjának nyomait láthattuk. A város melletti dombon a „Toorum Maa”, vagyis Tórum Isten háza nyűgözött le bennünket, ami tulajdonképpen egy szabadtéri néprajzi múzeum. Itt hagyományos lakóházak, berendezési tárgyak láthatók, annyiban mégis különbözik az európai skanzenektől, hogy ez szent területre épült, és a mai napig is hagyományosan működtetett szent ligetekből, áldozóhelyekből áll. Tanúi lehettünk annak is, hogyan kell egy szent fánál áldozati ajándékot elhelyezni. A magyar küldöttség részt vehetett a nemrég épült kulturális központban a helyi táncegyüttes próbáján. Különösen érdekes volt, hogy a drámai előadásnak a hantik és manysik hagyományos zenéje és táncaik adják az alapot, a díszletet neves festőjük, Rajsev készítette. A próba után Kelemen László kipróbálhatta a hagyományos hanti húros hangszert, a szankszvirtapot, majd magyar férfitáncok bemutatásával kápráztatta el a helyieket. A napot „kultúrprogram” zárta, a hajó bárjában bemutatkoztak egymásnak a résztvevő csoportok. A magyarok moldvai csángó dalokat énekeltek, amit Nagy Imre furulyajátéka tett különösen emlékezetessé.

Másnap a hajón kézműves műhelyek működtek: a résztvevő hanti, zürjén és nyenyec mesterek hagyományos hangszereik készítését, baba- és játékkészítést, szalagszövést tanítottak. A magyar résztvevők közül Vetró Mihály a nemezkészítés alapjait oktatta. Kelemen László vetítettképes előadást tartott a Hagyományok Háza működéséről, a hagyományos népi kultúra mentésének és továbbéltetésének lehetőségeiről. Beszélt a táncházmozgalomról, a kézművesség szerepéről a mai Magyarországon, de szóba kerültek azok a csapdák is, melyekbe a népművészet éltetői nálunk a hetvenes években estek bele, és amelyek ma a szibériai hagyományápolókat fenyegetik. Este bábszínház szórakoztatta a résztvevőket. Az előadás érdekessége, hogy a bábok a hagyományos orosz nemezcsizmák felhasználásával készültek.

A hajó következő megállója Zalaegerszeg testvérvárosa, Szurgut, ahol a Források című fesztiválon vettünk részt. Az itteni „folklórműsor” kicsit felemásra sikeredett, a hanti és manysi táncokat részben orosz táncosok előadásában láthattuk, a tánc is és az „viselet” is közelebb állt a moszkvai nagycirkusz hangulatához, mint a „Forrásokhoz”. Az egyik tánccsoport „magyar táncokkal” is kedveskedni próbált a messziről érkezett résztvevőknek. Az eredmény lehangoló, tanulságnak viszont nem rossz…

A fesztivál programjában bemutató és vásár is szerepelt. Ez sajnos megint csak alulmúlta várakozásainkat: szembesülni kellett a sorozatgyártás (valahonnan már ismerős) veszélyeivel, azzal, mi történik a nemrég még élő népművészettel, amikor kilép a hagyomány szorosan vett kereteiből, és piacra kerül egy, a hagyománytól idegen vevőkört megcélozva. A kézművesbemutatók mellett gyöngyvarró és kanálfaragó versenyt is rendeztek.

Következő állomásunk Megion, ahol a szovjet időket idéző fogadás (transzparensek, fúvószenekar, kenyér, só, mesterkélt néptánc és kivezényelt gyermekek – mindez félig őslakos köntösben…) után a helyi múzeumban tanácskozással folytatódott a program. Ennek témája: „A kézművességtől a művészetig”.

Délután hosszabb kirándulás várt ránk, autóbusszal eljutottunk (egy szigorúan ellenőrzött olajbányász területen keresztül) egy tőzegláp melletti hagyományos szálláshelyre. A nehezen megközelíthető helyen tetten érhető volt a változás folyamata: hogyan lesz egy elhagyott nagycsaládi szálláshelyből (amit az ott lakók az olajfeltárások miatt voltak kénytelenek elhagyni) szabadtéri néprajzi múzeum. A házakban még ott vannak a régi tárgyak, talán egy éve még használták őket… Kicsit arrébb, az erdő mélyén a család istenének épített lábasház, tele adományokkal, de a bálvány már nem lakik benne. Ennek ellenére még nem mutogatják, asszonyok még ma sem közelíthetik meg.

A tőzeges tó partján hagyományos hanti halászlélakomán vehettünk részt.

Visszafelé egy „hagyományos” orosz falu kissé mesterkéltre sikeredett ünnepségén a település lelkes lakói és polgármestere fogadott bennünket. Fúvószenekar, kenyér, só, transzparensek, néptánccsoport, csasztuskák és ráadásul mindannyiónk fejére vesszőkoszorú felszalagozva… Ennek a világtól elzárt, szinte megközelíthetetlen falunak, ki tudja mikor és hogyan idekerült néhányszáz lakója biztosan évtizedekig számon tartja majd, hogy egyszer meglátogatták őket valami külföldiek…

Másnap Aganban szálltunk ki a hajóból. Fogadásunkra hanti lakoma: vörösáfonya, hallal töltött sütemény és cirbolyafenyőmag. A terület jelképes állatát, békát ábrázoló nyírfakéreglapocskát kapunk a nyakunkba. Hamarosan azt is megtudjuk, hogy egy csuka fejének valamennyi csontja külön néven szerepel a hantik hitvilágában, sőt egy mesét is kapunk a csontok felhasználásával. Közben elfogy egy méretes csuka…

Aganban a „Nyírkéreg-világ” című rendezvényen vettünk részt a falu kicsiny múzeumának udvarán, ahol a kéregdobozok és –edények készítése mellett megtanultuk a cirbolyagyökérkosár fonását, majd kipróbáltuk a csalán-szövet készítését is egy agyagsúlyos szövőszéken. Este a soknemzetiségű csapat lelkesen táncolta a moldvai táncokat.

Másnap a hajó visszafelé veszi az irányt. Egész nap kézművesműhelyek működtek: fa- és csontfaragás, hagyományos finnugor népviseletek és posztórátétek készítése. Nagy Imre a kosárkötés alapjait oktatta, és közkívánatra újra beindult a nemezműhely. Nap közben lakatlan partszakaszon köt ki a hajó. Itt lehetőségünk van nyírkéreg beszerzésére, és megtanuljuk, hogyan kell „kibányászni” a cirbolyafenyő gyökerét.

Évtizedek óta tudható, hogy ezek a kicsi szibériai népek eltűnésre vannak ítélve. Csak azok a családok tudták napjainkig megőrizni hagyományaikat, kézművességüket, akik a városoktól távol élték, élik hagyományos halász-vadász-gyűjtögető életüket. A többiek a teljesen orosz környezetben még anyanyelvüket is elvesztették, eloroszosodtak.

Néhány éve a hanti és a manysi értelmiség vezetői megalakították saját érdekvédelmi szövetségüket, hogy megmentsék hagyományaikat és visszatanítsák azt gyermekeiknek. Mára az „őslakos” értelmiségi vezetők helyét orosz emberek foglalták el, akik valószínűleg lelkesen, de minden bizonnyal külső szemlélőként végzik ugyanazt a feladatot. Az őslakosok kultúráját érdekesnek (a külföldiek számára mindenképpen érdekesnek, és talán eladhatónak) tartják, szinte rezervátum-szerű rendszerben mutogatják a hagyományokat…

Abban a pillanatban értük tetten a hanti és a manysi kézművességet, amikor még készülnek az évezredes múltú tárgyak. A készítők még tudják a hagyományos módszereket, hagyományos anyagokat használnak, és tudják azt is, milyen tárgyra mely jeleket kell tenni, hogy azok rendeltetésüknek megfelelően „működjenek”. Ezzel együtt azonban beindult a piacra termelés, a sorozatgyártás folyamata, amikor ugyanezek a kézművesek külföldieknek, eladásra dolgoznak, arra törekedve, hogy minél gyorsabban, és minél „olcsóbb” anyagból készüljön el egy-egy tárgy. A jelek elvesztik szerepüket, a tárgyak vitrinekbe kerülnek, ajándéktárgyakká alacsonyodnak.

Az egyetlen remény (és talán lehetőség a továbbélésre) az ősi sámánisztikus hitvilág, ami legtovább fennmarad, sokszor minden külsőségtől mentesen, megbújva szerényen az eladhatóság máza mögött is. És mert szerves műveltségről van szó, amíg egyetlen csíraképes mag létezik, abból újjászülethet, feltámadhat az obi-ugorok egész kultúrája.