Kerek az ég sátora

Rövid útirajz a kirgiz hegyekből

Amikor az ember megtapasztalja a csodát, első gondolata szerint mindenkinek elmesélné. Aztán, ahogy ülepedik az érzés, lassanként rájön, hogy a lényeg nem elmesélhető, amit mondhat, csak felszínes fecsegés. De belülről szorít, feszít, kikívánkozik.

Így vagyok egy kéthetes kirgiz tanulmányút után.

Miért megy egy magyar Kirgíziába? Ha érdeklik a gyökereink, a múltunk, s azon keresztül a jövőnk, van ott keresnivalója. A kirgizek – a Kárpát-medencében letelepedett kunok közeli rokonaként – a törökség kipcsak ágához tartoznak. Hozzánk hasonlóan őseikként tartják számon a szkítákat és a karahanokat, vagyis a fekete hunokat. Vendéglátóink a magyarságra közeli rokonként tekintenek: – Egy apától vagyunk – hangzott el gyakran kirgiz akszakálok szájából, amikor a magyarok kerültek szóba. S már sorolták is azokat a kirgiz szavakat, melyeket mi is hamar megértünk: bicsak, kalpag, alma, sárkán…

Eredetmondájuk is ismerős nekünk: egy legyőzött törzsből csak két gyermek, egy fiú és egy leány maradt életben. Egy fehér szarvas talált rájuk az Ene-száj (oroszos nevén Jenyiszej) mellett, és elvezette őket mai hazájukba, az Iszik-köl mellé, s amikor felnővén gyermekük született, a szarvas újra eljött, szarva között egy bölcsővel. Az eredetmonda szerint az ő utódaik a kirgizek, akik ma két-magyarországnyi területen kevesebb, mint ötmillióan élnek. Hazájuk teljes egészében hegyvidéki, a Tien-san-, a Turkesztáni- és a Kirgiz-hegység uralja a területet, melynek legmagasabb pontja közel hét és félezer méter. De az országban járva ritkán jár az utazó kétezer méteres magassági szint alatt.

Így aztán ma is inkább állattenyésztésből él a lakosság. Életmódjuk igen sokban emlékeztet a honfoglaló magyar őseink világára. A kirgizek ma is sokan vándorolnak téli és nyári szállás között, a hegyi nyári legelőkön kísérve az állatokat ma is nemezsátorban, jurtában laknak.

Jurtában lakni egészen különleges érzés. Ahogy Anonymus írja a szkítákról: „A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük, ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik.“ Ez az ok-okozati összefüggés csak akkor érthető meg könnyen, ha az ember legalább rövid ideig nemezsátorban lakik – mondjuk a kirgiz hegyek között.

Kedves házigazdánk, Kendzse így beszélt a saját nyelvükön bozünek, homoksárga háznak hívott jurtáról:

Ez a mi házunk, őrzi az egészségünket. Amikor belépünk a sátorba, meg kell hajtsuk a fejünket, így köszöntjük a házat.

A férfiak jobb kézzel, az asszonyok bal kézzel nyitják ki az ajtónemezt, jobb kezüket a mellükre teszik. Amikor a kezünket a szívünkre tesszük, a lélek is bemegy az ajtón.

A sátor alsó szintje a rácsokból álló fal, a kerege. Ezek a rombuszok az asszonyokat jelentik, akik két lábbal állnak a földön, s vállukon a család férfiai, a tetőrudak. Ők tartják a tetőkarikát, a tündüköt. Ez egy körbe írt kereszt, itt léphetünk kapcsolatba a Teremtővel.

A kereszt azt jelzi, hogy az embereknek, a családnak, a falunak, a népnek békében kell élnie. Régebben fontos volt az ember és Teremtő közötti béke, ma inkább az emberek közötti békét tartják fontosnak. Az ember a világgal legyen békében, s így a többiekkel is kibékülhet.

A világ az ősök, az asszonyok és a férfiak összhangjából áll. A férfiak érnek fel az ősökig, a Teremtőig, de csak, ha az asszonyok segítik őket. A család és a társadalom csak ebből a hármasból épülhet fel, bármelyik hiányzik, nem működik.

Az oldalrács szarvait és a tetőrudakat összekötő zsinór erőssége fontos. A család a férfi és a nő kapcsolata. A zsinór a kapcsolat érzelmi tartalma: szerelem. Amikor a sátor rúdját kötözzük, arra kell gondolni, ha ezt lazán kötöm meg, a kapcsolatomnak vége lesz. Ha erősen tudom megszorítani, összetart.

A kerege a falu összes asszonyai, amit a körbefutó szalag tart össze. A tetőrudakat összefogó szalag, a közösség férfiainak kapcsolata egymással.

Meg kell valljam, hogy a nők erősebbek a férfiaknál. Általában a világot a férfiak szerint becsülik meg. De nem létezik erős férfi erős asszony nélkül. A Teremtőhöz vezető út a férfi, de az anya és a feleség szeretete tartja meg a férfit.

Hallgatom Kendzsét, és csodálom azt a népet, amely így tud gondolni a házára. Van mit tanulnunk. Van mit visszatanulnunk.

Házigazdánk – aki gyógyító és nemezkészítő is – szívesen mesél. Magáról, a családjáról, a népéről. A felületes szemlélő úgy gondolná, nagy szegénységben él, de mindenük megvan, amire szükségük van, s olyan fejedelmi lakomákat készít, hogy a tíz ujjunk megnyaljuk utána.

Elkísér a közeli városba, hogy bejelentkezzünk a rendőrségen. Formalitás, de rossz emlékeket idéz. Kendzse friss hajtásokat szed egy fenyőféléről a rendőrség udvarán, s megeteti velünk a tűleveleket. Azt mondja, ettől erőre kapunk.

Szükségünk is van erre, mert egész napos lovastúra előtt állunk, nyári szálláson élő családokat látogatunk meg. Életre szóló élmény lóháton – igen csekély lovas tapasztalattal – magashegyi ösvényeken poroszkálva eljutni a százéves jurtában élő pásztorcsaládhoz. Érkezésünk örömére hamar szárított trágyát szednek, hogy teát főzzenek, kenyeret süssenek. Legalább hétféle tejtermék kerül a sátor közepén lévő takaróra: főzött és sült vaj, tejföl- és kefir-szerű krémek, szárított sajtgolyók és az elmaradhatatlan – erjesztett kancatejből készült – kumisz.

Az út felénél jólesik a rövid pihenő, a táplálék, de leginkább az a megfogalmazhatatlan nyugalom és erő, melyet az itt élők át tudnak adni. Továbbmenve egyre jobban bízom Dzserge-lovamban, egy-egy hegyi patak medrén átkelve behunyt szemmel engedem, hadd menjen, hadd vigyen, ahová akar. Neki van nagyobb tapasztalata ezen a terepen.

S ahogy az út során többször, most is bebizonyosodik: nem a látvány mond el legtöbbet a világról. Ahogyan Kocskor Ata szent hegyénél sem, melyet hétszer kell körbejárni egy szertartás alkalmával, ám előtte tetőtől talpig lefürödni, hogy kívül hagyjunk minden ránk rakódott mocskot. A séta során ráhangolódunk a gyógyító sziklákra, kövekre, melyekből a zarándokok különböző alakokat, utakat, jeleket raktak ki. Köztük bárányáldozat maradványai. A felszínen muzulmán, keresztény és sámánhit nyomai keverednek egyetlen mély gondolat fölött.

Erről mesél az a kőrengeteg is, melynek ezernyi kövén jelennek meg az égi szarvasok, a hegyi kecskék, és a rájuk vadászó táltos, s mindenhol a Nap jele. Legrégebbi darabjai 40-50 ezer évesek lehetnek, legtöbbjük a szkíták két és félezer éves alkotása, de még ma is születnek itt sziklarajzok. S köztük az ember alakú Bál-bál kövek, melyek ősöket-isteneket ábrázolnak, kezükben áldozati csészével. Majd csodáljuk és fejtegetjük a székely-magyar rovásírás sziklára vésett jeleit – Kirgíziában.

Kizil-tuban Szapar jurtakészítő mester vendégszeretetét élvezzük. A felesége, Gülbár, főztjével és gyönyörű szövött sátorszalagjaival kápráztat el. A ház ura tántoríthatatlan abban a meggyőződésében, hogy a vendégek kedvéért juhot vágjon. Fejünkre fehér kirgiz kalpagot kapunk – tisztességes, valamire való férfiember nem járhat e nélkül errefelé.

S aztán vendégeskedünk Onol Apa családjánál, aki Kirgízia legnagyobb sátrait készíti, majd Asim mesternél, aki viszont a kicsi jurták mestere. Kurmambek, az ezermester mindent elkészít, amit fából érdemes. Legfontosabb talán mégis a bölcső, amelyben ma is ringanak a kirgiz apróságok, sokszor egyéves korukig, szalaggal lekötözve. E rengő mozgás közben cseperednek, s fejlődik az egyensúlyszervük, s lesznek igazán kiegyensúlyozott felnőttekké később. A bölcső ára egy nagy juh.

Zurákán asszony csí nevű növény szárából hímel össze mintás szövetet. Ennek a sátorban van fontos szerepe, többek között a konyhát rejti el. Aszipa barna gyapjúból nemezcsizmát készít, gyúrja, erősíti, végül egy bottal veri. Természetesen a magyar botost idézi elénk. A készítésnél ottani házigazdánk, Sárkán is besegít, olyan szép mozdulatokkal, hogy úgy érezzük, ez a tudás a kirgiz asszonyok sajátja. Áticsa gyapjúból és jakszőrből sodor erős kötelet két tenyere között, melyek a sátor rúdjait fogják majd össze. S a következő házban  Tölönbek és Dzsildiz sátorszalagot sző olyan szövőszéken, mely évezredek óta semmit sem változott. A néhány botból álló szerkezet oly egyszerűen működik, mégis varázslatos szépségű kelmék születnek rajta. S ezek a szalagok nemcsak a család sátrát tartják össze. Az az asszony, aki esküvője után egy évvel nem szült gyermeket, megszentelt vízben fürdik és szövött szalagját egy szent fához kötve imádkozik.

A messze földön híres kocskori állatvásárban igazán jó lovakat lehet venni, engem azonban most jobban érdekelnek a hátukon lévő, nemezből készült nyeregtakarók, melyeken ősi hímek sorakoznak. Valamennyi jel értelmet nyer a kirgiz asszonyok segítségével.

Kendzse elénk rakja nagyméretű, varrott mintás nemezét. Ezt kirgizül sirdaknak, a szomszéd kazakok szűrmaknak mondják, készítés módja és mintavilága a régi magyar szűrt idézi elénk. A takarót az édesanyjával készítette közel négy évtizede, a menyegzőjére. Hosszan mesél a rajta látható jelekről, arról, hogy ez előrevetítette az életét. Amikor elkészült, sírt, mert öt hiba, megszakítás van a szélső keretmintában, s édesanyja elmondta, hogy ötször kell újra kezdenie az életét, ötször kell a semmiből újra teremtenie mindent. A közepén viszont benne van, hogy erős asszony lesz, s ezeket a megpróbáltatásokat mind kibírja. Nemrég temette el ötödik férjét. Legkisebb gyermeke alig négy éves. Mint a kirgizek általában, fontosnak tartja a nagy családot, ők huszonöten voltak testvérek. Gyermekeinek elmeséli a családja és népe történetét, s biztos benne, hogy az ő élete három nemzedéken át segíti leszármazottait.

Kendzse gyógyít bennünket – a beszédével, a mozdulataival, a nézésével. Elmondja, melyik fának füstje milyen betegség esetén segít. Körbefüstöli a jurtát, tujaszerű ágakat éget, körbejár, köröz vele, majd a hamuval jeleket rajzol a homlokokra. S jelei a lelkünkben is fölizzanak.

Nagy pakkal jövünk haza: hozzuk az égig érő havas hegyeket, a kerek sátrakat, melybe belefér az egész világ, s az őseiket és utódaikat egyformán tisztelő kirgiz emberek szeretetét.

A világ megértéséhez, lényegének átéléséhez kirgiz házigazdáink mellett nemezkészítő tanítványaink-barátaink és Vidák István mesterünk adott felbecsülhetetlen segítséget.