Napéjegyenlőség a nemez földjén

Az iráni türkmenek között

A Közel-Kelet Közép-Európából nézve igen távolínak tűnik, és különösen veszélyesnek e vészterhes időkben. Iránban lépten nyomon az ókori kultúrák nyomára bukkan az utazó, Mezopotámia keleti végében lévő Perszepolisz, Siráz és Iszfahán elérhetetlennek tűnő távolságban van a tizenhét Magyarországnyi területen. Szinte kézzelfogható itt a történelem, az itt lakók arcát a bibliai időkben élt szkíták, perzsák, médek, elamiták és pártusok vonásai alakították.

                Minket most mégsem az ókori civilizációk emléke hívott ide. Az ország észak-keleti részén lévő Golesztán tartományba igyekszünk, az iráni-türkmen határövezetbe, ahol másfélmilliónyi türkmen kisebbség ma is a közép-ázsiai török népek vándorló, nagyállattartó életmódjának nyomait őrzi, melyhez szervesen hozzátartozik a nemezsátor és a nemez készítésének tudománya. Ez az ősi kelme a kisebb falvakban még ma is olyannyira mindennapos, hogy új barátaink először nem is értik, mi olyan érdekes nekünk a ebben a durva kelmében. Büszkén mutogatják a számukra sokkal értékesebb csomózott és szövött szőnyegeket és a gyönyörű ezüstékszereket.

                Házigazdánk, Abdolhammid Pouri, aki gyapjúfestésből él, a türkmen kézműves hagyományok összegyűjtésére tette fel az életét, tanulmányaiban rögzíti a gyönyörű türkmen viseleteket, szövéstechnikákat, és természetesen a nemeztakarók motívumait, a nemezsátor jelképiségének rendszerét is. Mindezt azonban nem kívülálló kutatóként teszi, felesége, Halima a helyi asszonyokhoz hasonlóan szorgosan készíti nemezből az imaszőnyeget. Egyetlen otthon élő lányuk, Altinaj (neve Arany Holdat jelent) belenevelődik az évezredes hagyományokba.

                Ezen a tájon március 21-én, a tavaszi napéjegyenlőség idején kezdődik az év, így a falvakban kéthetes, sátoros Noruzt (újévi ünnepséget) rendeznek. A falusiak felveszik legszebb viseletüket, felállítják nemezsátraikat, egymást érik a lakomák és a mulatságok. A színek, a motívumok, az énekek és a szertartások egy iszlám előtti, ősi rend emlékét idézik. Ha nem dolgozna kezemben a filmfelvevő, ezer évvel ezelőtti világban hinném magam a jurtában ülve, tevetejet kortyolva, érezve a sülő lepénykenyér illatát és hallgatva a nagymama altatódalát, vagy éppen a kiütéses gyermek gyógyítását szolgáló furulyaszót.

                Ahogy sorra járjuk a türkmen falvakat, utunk felénél már megelőz bennünket a hírünk, Tengliben, Korandon, Incse Borunban már várják a távoli földrészről érkező, kecse (nemez) után érdeklődő magyarokat. A messziről jött kiváncsiskodóként a helyiek érdeklődését is sikerül felkeltenünk az ősi kelme iránt. Orban Turdu történész, a türkmen népművészet kutatója sátorról sátorra kalauzol bennünket, büszkén mutatja a kosszarv mintákkal borított takarókat. Amikor elbúcsúzunk, házigazdánk, Abdolhammid már tervezi, hogy könyvet ír a jomud türkmen törzs nemeztárgyairól, a mintakincsről és a tárgyakhoz kapcsolódó szellemi és lelki háttérről.

Az utat Vidák István textilművésszel közösen tettük meg, a nyelvi nehézségek leküzdésében Mohammad Aghpour helyi angoltanár segített.