Korunk nyugati szemléletű embere számára a kelméken lévő jelek nem többek díszítésnél, még akkor is, ha minta néven emlegeti. Holott a minta szó már önmagában valaminek a leképezését, jelképezését is jelenti. A szerves műveltségben a kelmék mintái jelentéssel bírtak, ám itt nem egyfajta gépies jelrendszerre kell gondolni.

      Már a szkíta nemezeken feltűnik sok alapvető minta, amit napjainkig használnak a nemezkészítők. Az egyik legkorábbi jel a körbeírt négyszirmú virág vagy kereszt. Emberek és állatok testén szűrődik át ez az alapjel, amelyik a kiteljesedett, az anyagi minőségből felszabadított fény megidézője többek között a szkíta gyökerekből táplálkozó manicheista vallás kézirataiban. A fényé, amely földi lekötöttségéből ezeken az élő minőségeken keresztül tud felszabadulni. Elgondolkodtató, hogy kerül ide, a Krisztus születése előtt 4-500 évvel készült nemeztárgyakra a később a Világ Világosságát megidéző fénykereszt.

     

      A kerek nemezsátor egy nagyon célszerű, hordozható hajlék, és egyben a természet közelségében élő pásztornépek gondolkodását és hitvilágát is tükrözi. Működése jó példa az ősi naptisztelet kialakulására, és teljes egyensúlyt teremt a környezettel és az egész világmindenséggel. Egyszerre az állandó mozgás, az örök körforgás, a természeti ciklusok, a család egységének és a közösség működésének jelképe, mivel egy ember nem tudja elkészíteni és összeállítani, egy közösség összehangolt munkájára van szükség ehhez.

      A tetőkarika engedi be a napfényt, szerepével és alakjával a Nap jelképe, és egyszerre átjáró a középső és a felső világ között. Több törzsnél hosszú ideig öröklődött nemzedékről nemzedékre, itt a nemzés jelképe lett. Arra is tudunk példát, hogy a tündüköt a családfővel együtt eltemették. Mivel a sátorban nincsenek ablakok, a kifelé tájékozódás leginkább az ég irányába történik.

      A sátor nemezborítása jó hatással van a benne élők egészségére, úgy tartják, megáldja őket életerővel.

      A kirgizek szerint a nemezsátor, ahogyan a világ maga is, háromrétegű. Az alsó rész, a rács­szerkezet (kerege), amely hegyére állított rombuszokból áll, az asszonyokat jeleníti meg, akik vállukon hordják a család gondját. Az asszonyok két lábbal állnak a földön, kezeiket az égre emelik. A rácsok külső oldala a közösség idősebb asszonyait, az anyákat, a belső oldal a lányokat jeleníti meg. A rács részeit, a két nemzedéket bőrszegek (gök) fogják össze. E rövid bőrdarabok mindkét végére csomót kötnek, ugyanúgy, mint a születéskor levágott köldökzsinórra.

      A második szinten a szálegyenes rudak a férfiakat idézik meg. Figyelmeztet ez arra, milyen fontos a férfiaknál a tartás, és hogy csak ők érhetnek fel a Teremtőig, ám csak akkor, ha ehhez az asszonyok hozzásegítik őket. Az asszonyok égnek emelt karja azt is jelképezi, hogy ők csak imáik által juthatnak fel az Égig. 

      Legfelül a tetőkarika, a körben lévő kereszt (tündük) a felső világba vezető átjáró, a Teremtővel való találkozás lehetőségét adja.

      A török nyelvű népek általában Kelet felé, a mongolok rendszerint Dél felé tájolják a sátrat, ebbe az irányba néz a felépített hajlék ajtaja. A belső térbe elvileg két nyíláson, az ajtón és a tetőkarikán juthat be fény. A következőkben leírtak pontosan az év két pontjára, a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség idejére érvényesek. Más napokon ettől különböző, kisebb-nagyobb mértékben eltérőek.

      A Kelet felé felépített sátor ajtaján érkezik be a felkelő nap fénye, és a hajlék legfontosabb pontjára, a legbelső helyre, a ládára és a fölötte lévő szent helyre vetül. Az idő múlásával a négyszög alakú fényfolt egyre lejjebb kerül a hátsó falon, majd végigfut a padlón. Közben a tetőkarikán is megérkezik a napfény, megjelenik a mennyezet kupoláján keskeny ovális alakot öltve, majd egyre lejjebb kerülve hízik, a falon megközelíti a körformát. Késő délelőtt leérkezik a padlóra, délben majdnem a sátor közepén, a tetőkarika alatt mutatja meg magát szinte szabályos kört formázva. Amikor eléri a középpontot, megfordul az iránya, és újra a fal felé indul, felkúszik a falon, a mennyezeten, egyre keskenyebb lesz, végül napnyugtakor a tetőkarikánál lép ki a sátorból. Eközben a sátor teljes köréből két negyedet járt be a fény, a hátsó, legfontosabb, idősek és megtisztelt vendégek számára fenntartott helyről a női oldalon végigvonulva az ajtó irányába, a legmagasabb pontról indulva félidőben a legmélyebb pontig eljutva, majd visszafordulva újra a csúcsra jutott el.

      A sátor déli tájolása esetén a felkelő nap a férfi oldal középső részét világítja meg, majd a mennyezetről indulva a falon és a padlón át, aztán újra a falon és a mennyezeten végigaraszolva a sátor két belső negyedét járja végig hasonló módon. A férfi oldal közepétől a női oldal közepéig jut el. A fény így négy egyenlő részre osztja fel a sátrat. A négy részből két szemben lévőt (a férfi oldal hátsó negyedét és a női oldal külső negyedét) egy-egy esetben, egyszeresen éri a fény. Egy negyedet (a női oldal belső negyedét) mindenképpen végig jár, kétszeres itt a fénymennyiség, míg egy negyedet (a férfi oldal külső negyedét) soha, egyik esetben sem éri közvetlen fény.

      Ha ezt a térbeli folyamatábrát síkra – mondjuk a sátor padlójára – vetítjük, egy körbe írt négyszirmú virágot, vagy egy négyágú fénykeresztet kapunk, melynek két szemben lévő ága egyenlő mértékben, esetlegesen részesül a fényből, egy ága mindenképpen kap fényt, egy pedig soha. A folyamat a világunk működését, a teljes évkört modellezi egy nap alatt.

      Ennek a körbe írt keresztnek (vagy ha úgy tetszik, négyszirmú virágnak) ábrájával rendszeresen találkozunk a szkíta nemezeken, a szkíta vallásban, majd a manicheizmusban és a magyar népművészetben a fény földi megtestesülésének jelképe, de több alakban megjelenik a magyar Szent Korona apostolképein is. Úgy tűnik, hogy egy olyan beszédes jelre akadtunk, melyet a Nap járása írt le először, és ír le napról napra mindazok okulására, akik hagyományosan tájolt kerek sátorban élik életüket.